Montenegró függetlenségének kilátása után – 2007-ben, az alkotmányban szerepelt, hogy a hivatalos nyelv a montenegrói, a cirill és a latin betűs írásmód egyenrangú.
Ebben az időszakban, a 4 hasonló nyelven beszélő balkáni országban, – Horvátországban, Bosznia és Hercegovinában, Szerbiában és Montenegróban is, – ahol a négy ország nyelve között tájszólásbeli különbségek voltak (vannak) – a helyi politika hatására a tudósok elkezdtek változtatni a saját nyelvtanukon.
A legkomikusabbra a horvát nyelv módosítása sikerült. Ők, az eddigi szavak helyett, – amit a másik három országban használnak – újakat találtak ki. Rengeteg ilyen szó van. A többségük még a horvátoknak is nevetséges. Magyarul nehéz ezeket érthetően bemutatni, de egy példa: repülőtér, eddig aerodrom volt mind a négy “nyelven”, horvátul most zračna luka azaz légikikötő a neve.
Én itt, ezeken a területeken szerb nyelven beszélek. Nem próbálom az itteni (vagy bármelyik másik három ország nyelvét) tájszólását használni, mert az nem jól sikerülne. Az olyan lenne, mint a Rózsa Sándor filmben a szögedi tájszólás. Ha Hódmezővásárhelyen vagyok, akkor sem próbálok meg ő betűvel beszélni, mert nem ott születtem, nem lenne természetes.
Ennek a négy balkáni államnak a területén ezt a – csak tájszólásnyi különbségekkel beszélt – nyelvet egymás között úgy mondják, hogy a “mi nyelvünk”. A horvát vámos is, amikor beszélek vele, és meglepődik, hogy egy magyar rendszámú autóból válaszolnak neki, rögtön azt kérdezi, hogy te beszéled a mi nyelvünket? Pedig szerbül beszélek egy horváttal.
Montenegróban is hasonló a helyzet, itt is mindenki a mi nyelvünkön beszél, annak ellenére hogy Montenegró szláv lakosságának 60%-a beszél csak montenegrói tájszólással (nyelven), a többiek szerbül. Itt általában azt a kérdést teszik fel, hogy mi a vezetékneved. Abból ők már be tudják sorolni az embert, hogy melyik népcsoporthoz, törzshöz tartozik az illető. Nagy a meglepetés, amikor magyar vezetéknevet mondok.
Ma Ulcinjban forgattunk. Az egyik riportalanyunk Muzafer Beljo Causi író (az ulcinji rádió igazgatója) volt. Egy albán – boszniai muzulmán családból származik. Ulcinjban született, a családban az albánt is és a montenegrói nyelvet is használták. Könyveit a “mi nyelvunkön” irja. Amikor komoly dolgokról kérdeztük a régi jugoszláv szerb-horvát nyelven,- vagyis a négy balkáni ország régi hivatalos nyelvén – beszélt. Nem törekedett arra,- hogy a mikrofon és a kamera láttán – montenegrói nyelvet – tájszólást beszélje. De amikor egy anekdotát mesélt, akkor ízes “montenegróiul” tette.
Az idén tavasszal több (200!) – az említett 4 balkáni államban élő – értelmiségi, nyelvész, professzor, stb. konferenciákat szervezett mind a 4 országban azért, hogy meggyőzzék az illetékeseket arról hogy egy nyelvet beszélnek, más – más tájszólásban. Egyenlőre nem nagy a siker.
De mit tettek a montenegróiak, hogy az ő nyelvük is egy önálló, elfogadott nyelv legyen?
A harc 9 éve kezdődött. A cetinjei
Nemzeti Könyvtár (Nacionalna biblioteka “Đurđe Crnojević) ekkor adta be kérelmét a washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak, hogy fogadja el – az ISO 649-es szabványnak megfelelően – a montenegrói nyelvet, önálló nyelvként.
A hosszú, csatáktól sem mentes harc,- ma (2017. december 11-én) ért véget. Elfogadták a montenegrói nyelvet, önálló nyelvként. A montenegrói nyelv kódja CRN, angolul és franciául Montenegrin nyelvnek nevezik. Egyenrangú a cirill és a latin írásmód.
Mi a különbség a másik három nyelvhez képest. Hivatalosan is: nem sok! Bevezettek 2 új betűt: Ś és a Ź ezek magyar s és a zs lágyabb változatai. A lengyel nyelvben van ilyen hang.
A dz betűt is javasolták a montenegróiak, de azt nem fogadták el Washingtonban.
Itt a régióban pedig továbbra is a „mi nyelvünkön” beszélünk! 
